A regisztrációnál azonban kiderült, hogy csúszunk, így csak 20 perccel később indultunk el a színház zegzugos, besötétített folyosóin. 11 helyszínen vezetett minket körbe Bánky Eszter bábszínész. (Igaz, nem mutatkozott be, de a társulat tagjai közül ő hasonlít legjobban idegenvezetőnkre.)
Velünk tartott egy újságíró, aki borzasztóan ismerős valahonnan, és egy fotós is. Kiváncsian várom a neten felbukkanó képeit, és az eseményről szóló beszámolót.
Az első performansz igazán bizarra sikeredett, hiszen Bercsényi Péter tangában, sejtelmesen áttetsző kelmében, neccharisnyában hiteles transzvesztitát idézett meg. "Bocsika, rád estem!- mondta nőcisen egy "véletlen" botlás után.
A fergeteges zenei betétek már itt elindultak, és segítették a beleélést a többi állomáson is. Bábok rosszalkodtak, elmaszkírozott arcú rémek tűntek föl, paraván mögött árnyak játszottak, vagy sejtelmes dal hagyta el egy szörnyeteg torkát.
A pattogatott kukoricát köpködő táncos páros hangulatos fényben mutatkozott be, és a produkció belopta magát a szívembe.
Az igényesen kialakított tereken felkészült művészek vártak minket, ahol sziporkázó formaművészettel elborzasztó világot tártak elénk. Vezetőnk felkészültsége csillagos ötöst érdemel, ugyanúgy, mint a rémséges Hullaszag együttes, akik a kiíráshoz méltóan fejezték be a bábborzongató programot. A Marcipáncica és a Maszat-dal punk-verziója után a Cranberries Zombiját adta elő a formáció.
Már csak Janne Teller Semmije maradt ki, aminek könyv-változatát először betiltották Dániában, majd kötelező olvasmánnyá tették.
A fél órásra tervezett program 80 percesre nyúlt, így egy gyors sprinttel közelítettem meg a Deák teret, ahol M már várt. Az Örkény Színház kulisszajárására így nem érhettem oda. Ezt viszont azért sajnálom, mert más elől vettem el a helyet...
A Széll Kálmán téren magunkhoz vettünk két B-Smart menüt, majd elrohantunk a JURÁNYI INKUBÁTORHÁZba. Kár volt a nagy sietség, mert a TÁP Színház előadása közel egy órát csúcsott, és a hossza a felére csökkent. Hmm, gondoltam magamban, de volt idő körülnézni. Épp az almacsutkámnak kerestem nem szelektív szemetest, mikor megpillantottam a reggel óta áhított Színházak Éjszakája kitűzőt. Kérdeztem a lányt, mennyibe kerülnek. Mondta, hogy vigyek belőle nyugodtan. Szóval ha időben bejutunk, sosem lett volna ilyen szuper szuvenírem. :)
Amikor kinyílt az ajtó, a félhomályban babzsákfoteleket, párnákat pillantottunk meg, majd fiatalok teával kínáltak minket. Kényelmesen leültünk, majd követtük Vajdai Vilmos utasítását, hogy feküdjünk le. Könyvből bennszülöttekről, rítusokról, kinek milyen fajtású lehet a gyereke, ha ő maga ilyen, a párja meg olyan. Ez annyira vicces volt, hogy M kacagni kezdett. Aztán már nekem is annyira kellett, hogy folyt a könnyem. Közben próbáltam visszafolytani a nevetésem, de nem volt könnyű. Közben többen is hangosan nevetgéltek.
Az alvószínház lényege, hogy az "esti mesét" követően ellazuljunk, szundikáljunk. A felolvasást követően zene hallatszott, fölöttünk meg fiúk-lányok sétálgattak, szavakat, mondatokat suttogtak. Amikor minden elhallgatott, az alábbi dalocska egyre hangosabb kántálásával ébresztettek minket:
Egészen érdekes élmény ez az alvószínház. Ezen a késői órán jól is esett a heverészés a babzsákfotelen.
Az after party szintén csúszott, így nem várakoztunk tovább. Éppen haza indultunk, amikor nem okos telefonom tudatosította bennem, hogy a VÍGSZÍNHÁZban még tartanak a záró programok. Az utolsó fél órát fergeteges operett-hangulatban töltöttük a Víg erkélyén.
Együtt énekeltük a Húzzad csak kivilágos virradatig kezdetű/című/refrénű dalt, és egy nagy tapssal megköszöntük, hogy idén is volt Színházak Éjszakája.
Ez a 13 óra azonban "kevésnek bizonyult", így a vasárnapot is színházas nappá neveztük ki. A hajnali 3-as fekvés, és a 11-kor kezdődő Pomádé király alvószínházzá predesztinálta az ERKEL előadását. Köszönhetően a szélső ülésnek, a masszív karjának, Ránki György modern zenéjének, a Jurányiban éreztük magunkat.
Vicces jelenetek, ötletes kellékek voltak ugyan, mégis hiányérzettel távoztunk.
A nap csúcspontja vitathatatlanul a BÁRKA SZÍNHÁZ De Sade pennája című darabja. Egy évtizede vagy tízszer kölcsönöztem ki a Filozófia a budoárbant, mert annyira tetszett Sade márki stílusa, gátlástalansága. Olvastam ugyan több írást is tőle, mégis ez maradt a kedvenc. A darab során több gondolat visszaköszönt ezekből az olvasmányokból. Előadás közben bizserő érzés kerített hatalmába. A szövegek, a forgószékekkel telepakolt nézőtér; oda néztünk, ahova akartunk. Körbejátszott tömeg voltunk.
A hat szereplő a két felvonás során pillantok alatt alukulhatott át jóvá, rosszá, pervezzé vagy gyilkossá. Mindeközben nem nélkülözték a humort, az indokolt meztelenséget, a megismételhetetlen mondatokat.
Mucsi Zoltán hiteles Sade-ja, Seress Zoltán pénzéhes doktora, Spolarics Andrea megcsalt felesége, Katona László pap-alakítása, Szabó Emília naív kislánya, Kardos Róbert két szép szeme (és természetesen orgánuma, játéka) mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy tökéletes legyen az előadás.
A végén 100%-os volt a vastaps. Nem lagyamatag, nem azért mert kellett. Így éreztük. Az első pillanattól fogva.
U.i.: Azt hiszem, visszaadom a diplomám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése