Az egyszerű, díszlet a hét jelenet során megmozgatta az összes szereplőt. Lufik durrantak, szódásszifonokból szóda spriccelt, csúcsdísz került a karácsonyfára, mégsem a látványban sűrűsödött össze a lényeg. Összefacsarodott a lelkem. A színészek szavaitól, mondataitól, a jelenetektől. Az élmény katartikus volt. Gazsó György játékának egyszerűsége felmenti őt tette alól, Parti Nóra pörgőssége, távirányító-kezelése bámulatra méltó. Szilágyi Csenge szeleburdisága lavinát indít el, és visszafordíthatatlanul görget maga előtt. Ebben a darabban nincsenek nyertesek, csak mi, akik nagyszerű drámát láthattunk két órában. Szenvedéllyel, remek színészi alakításokkal.
Nagy rajongója lettem Ödön von Horváthnak. Bárcsak több időt kaphatott volna Istentől a földön!
Visszatérve a szerencsére, a mai ÖvH-mottómra, meg kell említenem az egyik vendégemet. Rápillantottam a bankkártyájára, és a Szerencsés vezetéknév látszódott rajta. Hogy Anna volt-e vagy Ági, nem figyeltem. Megkérdeztem tőle, szerencsésnek tartja-e magát. Azt válaszolta, ez csak egy név, bizonyára ugyanolyan szerencsés, mint én, vagy bárki más. Nem akartam győzködni, de az a temérdek színházjegy, könyv, élmény, ami nap mint nap az ölembe hull, felülmúlhatatlan. Bizonyára azért kapom, mert megbecsülöm, és továbbadom a hírét, hogy SENKI NE ADJA FÖL, mert ha igazán akarod, minden a tiéd lehet. A mai előadásról például egy söröskupak Monde Selection 2011 Bruxelles felirattal.
És ha már itt vagyunk a Bárkában, visszakanyarodom a szombati Álarcosbálra. A darab egészen friss, hiszen egy nappal azelőtt mutatták be, hogy láttuk (a sajnos nem vígjátékot). Sven Delblanc svéd író tollából született a III. Gusztáv király életét, halálát bemutató darab. Ha ezt tudom, nem várok sok vidámságot. Előadás közben viszont át kellett állítanom az agyamat, hogy "fogjam" a drámai jeleket, értsem az összefüggéseket. A záró taps után még hosszan morfondíroztam, mi is vezetett a gyilkossághoz, Gusztáv saját embereinek "lázadásához", a feleségének, gyermekének elidegenedéséhez. Seress Zoltánt alkata nem királyi szerepre predesztinálja, jelmeze sem teszi igazi uralkodóvá. Szavainak ereje, gőgös tettei azonban meggyőznek, jó választás a színigazgatónak adni a főszerepet.
Kellemes élményt nyújtott Kardos Róbert- akit korábban láttam már A lángoló kerékpárban, és a vasárnapi De Sade pennájában is fogok-, átható tekintetével, erélyességével. Izgultam kicsit, mikor fölém magasodva üvöltött, (igen, megint az első sorban ültünk,) hogy egyszer le fog köpni. De nem tette. :)
A négy zenész két oldalt az előadás alatt végig álarcban játszott, feloldva a darab feszültségét, mégis végig támogatva a drámai végkifejletet.
Alföldi Róbert egykori színházát elhagyva hírt kell adnom a jelenlegi színházában megtartott eseményről. Tót Endre Talpra magyar avantgarde! esőálló ideák című kiállításának megnyitóján a csibészes mosolyú Alföldi a Nemzeti Színházban faggatta a képzőművészt.
Tót 1971 és 1993 közötti munkáiból látható válogatás a földszinten, illetve megvásárolható az album, ami a művész munkáit gyűjti össze a teljesség igénye nélkül.
A beszélgetés során a legfeltűnőbb momentum a kérdések kikerülése volt. Tót Endre min dig azt mondta, amit akart, mindig úgy mondta, hogy a hátsók ne hallhassák: mellőzve a mikrofont. Amikor Alföldi kivette a kezéből, ennyit kérdezett: "Mért vetted el?" "Azért, mert nem beszélsz bele"-hallatszott a felelet.
Annyi kiderült, Tót művei annak ellenére szabadok, hogy a Vasfüggöny mögött alkotott, elszigetelten élt a '70-es években, mégis a legboldogabb időszakának tartja ezt a korszakot.
Útlevelet ötszöri elutasítás után kapott, ekkor úgy érezte, "udvarias kiutasítás az országból".
A sokáig Németországban élő alkotó az önmenedzselésről azt vallja, aranyszabály, hogy egy művész nem mehet be egy galériába az utcáról. Tót Endre mégis bement...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése