Rém hangosan és irtó közel

Az internet nagy csodája, hogy ha papír alapú könyvet nem is, de mozgóképet abban a pillanatban elérhetővé tesz, amikor szeretném. Molyos kalandozásom eredményeképp AZONNAL el akartam olvasni a Rém hangosan és irtó közelt Jonathan Safran Foer tollából. A fizikai és földrajzi korlátokat legyűrve beértem Tom Hanks mozijával is. Oscar-díja ellenére alakításai még egyszer sem fogtak meg, ennek ellenére több filmje is kedvencem. (Kapj el, ha tudsz, Halálsoron.)
A kezdeti fintorgás hamar elmúlt, hiszen Tomnak viszonylag kis szerep jutott, az is inkább visszaemlékezések formájában.

Szeptember 11. Egy nap, ami rettegéssel töltötte meg Amerikát, gondolkodóba ejtett embermilliókat, ma sem felejtődött el. Hogy le kell-e még ennyi bőrt húzni erről a szerencsétlenségről, abban már nem vagyok biztos.

Oskar Schell szerepében Thomas Horn, akihez egyik pillanatban azt akartam, hogy hasonlítson majd a gyerekem, a másikban pedig, hogy még véletlenül sem. Az a kettősség, ami ebben a kisfiúban megmutatkozott, miközben őrületbe kergetett a tamburinjával, figyelemreméltó. Egyszerre volt szerethető az apja iránti rajongásával, a térképszeretetével, a korát meghazudtoló tudásával és lelkesedésével, másrészt irritáló, indokolatlan dühkitöréseivel az anyjával szemben.

Miután továbbgördült ezen a film, elkezdtem megélni az egészet. Max von Sydow némasága a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-jelölést eredményezte. Igazából ezek voltak a kedvenc részeim, amikor nagyapa és unoka együtt keresték a zárat a kulcshoz. A gyerekek és az öregek valahogy olyan jó barátok tudnak lenni. Van bennük olyan ős-bizalom-féle. Aztán eljut az ember odáig, hogy el tudja engedni a veszteséget. És akkor élni kezd.

Kép: filmtrailer.hu

Lassan újra évfordulóhoz érkezünk: 2011. szeptember 11. emléke fölelevenedik. Most azokra gondolok, akiket elvesztettem, és azokra akiket szerethetek. Nem ott és nem akkor, de a filmnek köszönhetően.