Amit én a munkaközvetítőkről gondolok

Már egy ideje vinnyogok, hogy nem találok a neten használható külföldi munkaközvetítős tapasztalatokat. Aki kijutott, már nincs kedve ezzel molyolni, aki meg itthon van, és már volt negatív tapasztalata, örül, ha lyuk van a seggén, és éppen azon igyekszik, hogy kemény munkával össze tudja kaparni az induló tőkét a következő útra. Sokszor olvasom, hogy 50-100 ezer forint körüli összegeket gombolnak le létező/nem létező „cégek” ügyintézésért, ilyen-olyan szolgáltatásokért. A www.ceginfo.hu- val, www.e-cegjegyzek.hu -val és a LinkedInnel az elmúlt időszakban nagy barátságot kötöttem. Ha egy kis kombinációs készség is lappang az emberben, elég sok turpisságra rájöhet.

A Távozzangolosan.hu hirdetésére reagálva Dr. Jenei 12 oldalas mellékletben tájékoztat szerződéskötési díjukról (20 ezer forint), ill. az egyszeri ügyintézési díjról (150 font, kb. 58 800 forint ). Érezzem megtisztelve magam, ha őket választom, a munkaügyintézés grátisz.  

A Tiroli.hu és a CV Prof kapcsán pro-és kontra rengeteg információra bukkantam. Ha most megtalálnám azokat a facebookos fórumokat, ahol konkrét összegek hangzottak el, akkor nagyon örülnék. Természetesen egyik cég sem folytat munkaközvetítői tevékenységet, csak hozzásegítik a munkavállalót tapasztalataikkal, felkészítenek az állásinterjúra, összehoznak egy szép kis önéletrajzot a delikvensnek, ezt 1000 (ki tudja, mennyi) szállodának elküldik, és a nagy számok törvénye alapján ez interjúlehetőségeket generál. Minél többet olvastam erről, annál inkább látom benne a fantáziát. Persze fizetni nem fizetnék érte.

Amikor én magamnak csináltam ilyet, engem is behívtak több bemutatkozó beszélgetésre. Akkor én végeztem egy kalkulációt, időben, pénzben ez mennyi lesz, mekkora esélyem van, mennyire akarok ott dolgozni, és összességében megéri-e nekem.

Az e-mail fiókomban most is lapulnak ilyen üzenetek.

Végül arra jutottam, ha egy korrekt közvetítő Magyarországon interjúztat, és már csak a biztosba kell kimennem, ráadásul az utazásban, munkába állásban is segít, akkor az a nekem való ügymenet. (A Távozzangolosannál kicsit túlzásnak érzem, hogy első nap a munkahelyemre is elkísérnének…)

De akkor kezdem a történetet a legelején:

Hamvas jány koromban, amikor be akartam magamnak bizonyítani, hogy nem félek sem a víztől, sem a levegőtől, sem a francia nyelvtől, elszegődtem egy hajóra. Évekkel utána olvasok ilyeneket, „a Duna Rapszódia felejtős, az Alsace Croisieres börtöntöltelék vezetőkkel üzemelteti rabszolgahajóit”. Nem tudom, hogy ebből mennyi igaz, de emlékezetes kalanddá kerekedett az a néhány hét. Az interjúra már nem emlékszem, de gyorsan zajlott a szervezés. Pénteken szóltak, hogy vasárnap vár egy repülőjegy Párizsba. 65 ezer forintot fizettem, a repülőjegyet a cég állta. Így is jól járt valaki. Utólag kiszámolva, ezt az összeget 3,5 nap alatt kerestem meg, szóval én sem jártam rosszul.

Életem első repülőútján félve szorongattam a táskámat, felhőket fényképeztem, mint minden kezdő légi utas. Beauvais-ig tartó utamon elgondolkodtam azon, vajon mi vár rám, milyen lesz a szobalányság. A transzfer busz a közvetítők szerint 20 perc alatt éri el Párizst, mégis majd’ 1,5 órán át araszoltunk a nyálkás úton. A Porte Maillot- nál szereztem térképet, metrójegyet. A taxi lehetősége föl sem merült bennem. Ha már 14 metróvonalat építettek, valamelyiknek el kell vinnie az Eiffel toronyhoz. Már ennél a projektnél tapasztaltam, hogy a franciák nagyon segítőkészek. Értékelik, hogy az ember lánya a saját nyelvükön kér útbaigazítást. A Bir-Hakeimig jutottam, ahonnan gyalog indultam megkeresni a munkahelyemet. Életemben nem láttam ennyi gyönyörű hajót. Persze, hogy az enyémet nem találtam sehol. Mi van, ha nélkülem indultak el?! Egy kapitányoknak/matrózoknak tűnő csapatot szólítottam le, akik elkísértek odáig. Nélkülük nem tudom, hogyan láttam volna meg három együttálló hajó közül a legbelsőt… Még egy telefonszámom sem volt, amit hívhattam volna. Azon mindenki meglepődött, hogy én metróval jöttem, mert senki nem kockáztatta, hogy eltévedjen, ezért taxiba szálltak. Ez a kaland megerősített abban, ha van egy térképem, nagy baj nem lehet.

Annak ellenére, hogy mindenki kedves volt, voltak gondjaim a franciával. Amit mondani akartam, azokat a szavakat nem ismertem. Amit el tudtam volna mondani, nem érdekelt senkit.

Az egyik műszakvezető angolul, a másik németül foglalta össze pár szóban, mi a napi teendő. De a magyarok is segítettek. Ennek ellenére már első nap azt éreztem, meghalok. Reggel szobalány voltam, (nem elég sima az ágy, nincs jól elegyengetve a függöny, mindig akadt valami, amiben nem voltam elég jó) délben konyhalány, ételdíszítő, mosogató, ugyanez este is. (Nem ragyog eléggé az evőeszköz, csak ennyi tányért bírsz el?!) Aztán reggeli-előkészítő, de pezsgős poharakkal vigyorgó háziasszony, takarító, mosónő. Nem igazán tudtam, merre vagyok arccal előre. Mikor kell hol lennem, mire mennyi időm van. Csak azt tudtam, a szerződésem szerint napi 10 órát dolgozhatok. Természetesen a hét minden napján. Volt az 12-14 is. Nem tudtam pontosan lejegyezni, mennyit robotoltam két krumpli pucolás között, csak arra emlékszem, hogy nézek ki a fejemből, nem bírok aludni, leszakad a lábam, a karomban nincsen izom, de fáj a helye. Az egyik hajnalon vagy fél tucat borospoharat borítottam le a megpakolt tálcáról. Megnyugtattak, borítottak már le egészet is.

Nem jutott minden hétre szabad nap, a fantasztikus ételek, jó fej emberek sem vigasztaltak. Csalódtam magamban, mert azt hittem erősebb vagyok, és bírni fogom három év éjszakázás után… Mielőtt hosszabb körútra indult volna a Croisieres hajója, elhagytam a fedélzetet. A repülő indulásáig még volt fél napom. Beszippantottam a város illatát, és annak ellenére, hogy életem legnagyobb kudarca volt, visszavágyom. Na, nem dolgozni.

Ha nem kell egy szakítás után döntenem, hogy a rendelkezésemre álló összes pénzemet egy új albérletre költöm, vagy hazaköltözöm a szüleimhez, nem valószínű, hogy elhagyom szeretett fővárosomat. Akkor jutott eszembe, hogy meg kellene próbálni újra külföldet. Minden mindegy alapon a FlexBase GmbH-t választottam, akik osztrák és német gyorséttermekbe kerestek személyzetet. Mivel gyakorlatom volt, a kontaktszemély neve pedig ismerősnek tűnt, jelentkeztem. Csak ide. Szóba sem jött más cég. Három nap múlva hívtak. Nem az ismerősöm. Kis beszélgetés németül, tájékoztatás, és egy újabb időpont megbeszélése, amikor 20-30 percig beszélgetünk célnyelven. Tetszett, hogy nem kell személyesen lemennem Pécsre, nem kell előre fizetni, még a szállás díját is a fizetésemből fogják levonni, sőt, választhatok két város közül. Persze, hogy Lipcse! Bach, Tamás templom, kultúúúúúúra! A német főnökségtől is egyeztettem telefonon egy hölggyel. Mikor megyek, ki vár, stb. E-mailben még egyszer megerősítettek mindent. A szerződést aláírtam, visszaszkenneltem, s már készen is voltunk. Akkor kérdeztem rá a kontaktszemélyre, hogy tényleg az-e, akinek gondolom. És akkor kiderült, tényleg szobatársak voltunk. Végeredményben jobban is örülök így, hogy nem ő castingolt, mert így tudom, elég jó vagyok protekció nélkül is.

Amikor itthon fölmondtam, a főnököm sajnálkozott ugyan, de belement, hogy nem kell az egész felmondási időmet letölteni, ha gyorsan betanítom az utódomat. Sikerült.

Az Oszkár telekocsin találtam egy fickót, aki hetente jár a keresett útvonalon, és 50 euróért házhoz visz. Hogy fizetéskor miért lett ez 55, arra nem volt válasza, neki ennyi volt fölírva. A csomagtartóban vittünk egy kiskutyát. Pihenőknél mi, az utasok itattuk meg, mert a sofőrnek eszébe sem volt. Mikor rákérdeztünk, csak annyit mondott, neki mindegy, hogy élve vagy dögölve juttatja el a címzettnek. Na, ekkor vágtam volna pofán. Másodszor akkor, mikor adventkor, annak ellenére, hogy szabadságot kaptam, és le volt velük beszélve, mégsem hoztak haza…

Csodálkoztam is, hogy percre pontosan érkeztünk. A területi vezető ott várt az étteremben, aztán elvitt a szállásra, egy kis panzióba, aztán vissza az étterembe, bemutatta a munkatársakat, megkaptam a beosztást. Annak ellenére, hogy az első napokban csak azt hallottam, hogy beszélnek hozzám, de mit mondanak szász dialektusban, arra inkább csak következtettem. Az elején inkább csak Mittelschichtjeim voltak. Szerencsére a krumplisütésen kívül nem kellett hátul lennem. Szeretem az embereket, nem akartam egyébként sem szendvicsezni, és tudták, hogy Magyarországon is kasszás voltam, nem szívattak. Amikor pár hét után a zárást is megtanultam, (udvart, és elég nagy lobbyt kellett rendbe tenni), rájöttem, hogy ezt a műszakot szeretem legjobban. Mivel reggel csak ritkán mentem, havi kétszer, mindig elfelejtettem a reggeli menüket. Megkértem Svent, az étteremvezetőnket, ha lehet, én nem jönnék reggel. Mondta, hogy ilyen itt nincs, de azért onnantól kezdve soha többé nem kellett reggel mennem. :) Ehelyett 15 éjszakát kaptam a 22 műszakból. Pont így volt jó. Abból a szempontból persze nem, hogy egész nap mekis kaján éltem, sőt a maradékot is hazavihettük. Szinte gurultam.

Amikor szerződést akartak hosszabbítani, nemet mondtam. Néha arra gondolok, maradnom kellett volna. De azok a kollégák, akiket szerettem, már szintén nem ott dolgoznak.

Ezután próbáltam olyan munkát nézni, ami könnyen megközelíthető, és nincs köze ételhez. Kicsit nehéz úgy, ha az ember releváns tapasztalatai nagyjából ebből állnak össze. A humánoperátoros csaj kitartóan próbált rábeszélni, hogy legyek mekis műszakvezető, ha már van x év tapasztalatom, és trénerként is tevékenykedtem. Nincs affinitásom ahhoz, hogy embereket irányítsak. Ennyi.

Az Eu-Jobs már rosszul indított. 14 órára hívtak be. 10 perccel korábban lejelentkeztem a recepción, XY vagyok, XY-hoz jöttem interjúra. Leültetnek. Már negyed órája ülök, mindenkit szólítanak mellettem. Csöng a telefonom, kérdés, hol vagyok. Épp 15 perce várok. Ja, a recepción azt mondták, nem vagyok itt. Jobb lett volna.

Éttermi munka ismét. Nem akarom igazán. Akkortájt netem sincs, lemaradok. Nem bánom.

Másik éttermi munka. Helyileg jobban tetszik, közel van Skandinávia. Két helyen kellene dolgozni. Az egyik a turisták gyöngyszeme, a másik az autópálya mellett. Három műszak. Nem dolgozom autópálya mellett éjjel. Nő vagyok. Lehet, hogy csak a turistaparadicsomban? Végül is lehet. 1,5 hónap múlva jó lesz? Jó lesz. Megszűnő füstjelek. Már csak két hét. Telefon Németországba. Most akkor mi van? Én nem tudok semmiről, mondja a pasi. Itthoniak: repülőjegyet megvettem már? Nem tudok semmit. Mikorra kell mennem, hova kell mennem. Már csak pár nap. Megírom, hogy köszönöm, de így last minute-ben már nem akarok menni, nem erről volt szó. Persze, az illetékes szabadságon volt. Most nem akarom kiszámolni, hány közvetítő hány munkatársa alkalmazta a jól bevált „az illetékes szabadságon van” szöveget. Mondjuk itt el tudom képzelni, mert nyár volt.

Tulajdonképpen, ha nagyon rá lettem volna szorulva a pénzkeresetre, bevállaltam volna az utat. De nem voltam.

Az RCP Vermietung leginkább szakmunkákat közvetít. Bár nagyon kedvesek voltak mindkét alkalommal, mikor náluk jártam, csak húsüzemi lehetőséggel kecsegtettek. Mikor mondtam, hogy majdnem vega vagyok, de mi lenne, ha megpróbálnám, a csaj csak mosolygott, hogy úgyis látszódna, mennyire undorodom ezektől a termékektől. Tény.

Mondjuk, ha olyan önéletrajzot viszek, amiben azt kamuzom 4 hónapig voltam szobalány, már egy hüttében húzhatnám az ágyneműt, és szabadidőmben kigyúrt testű snowboard-oktatóktól tanulhatnám a fortélyokat. De tényleg.

Nem messze a hüttéktől, egy kedves kis falu kávézója (Cafe la- Vida)keresett munkaerőt. Még helyesírási hiba sem volt a hirdetésben. A fizetés vonzó, a heti hatszor tíz óra munka bevállalhatónak tűnt ingyen szállással, étkezéssel. A tulajtól e-mailben megkérdeztem, mennyire korrektek. Edi biztosított, ez a legfantasztikusabb munkahely a világon. Amikor ezt Obertrumban elmondtam, a magyar szakács pofon röhögött. Hát, Edi nem olyan tisztességes. A 10 óra az tájékoztató jellegű, azaz inkább 12 óra, (heti 72!) az ígért éves fizetés pedig 13 hónapra szól, így édes kevés.

A szálláson kiderült, Meldezettelről, szerződésről ne is álmodjak. Persze, minden ok így, mosolyogtam, és ahogy elindultam fölfele a lépcsőn, elkezdtem szőni a B- tervet. Miközben a sarokkádban áztam, már meg is voltam vele. Az egyik szakácsot még leinformáltam a konyhában, megerősítette rossz érzéseimet. Még végigrohantam a környéket, és másnap hajnalban visszaadtam a lakáskulcsot az egyetlen osztrák lánynak.

Azóta több oldalon is fölbukkant a hirdetés. És már szakácsot is kerestek…

Szerencsémre a retúrjegy kevesebbe került, mint a sima, így nem kellett plusz pénzt szánnom a hazajutásra. Szóval semmi garancia arra, hogy az ismert állásportálokon csak korrekt hirdetésekbe és korrekt cégvezetőkbe botlunk. Pedig szép számmal lehetnek normálisak is.

Miközben úgy gondolom, hogy pár hete találtam egy ilyet a Flex-Temp Hungary Kft.-nél, mégis nemet mondtam a felkínált állásra.

Dél? Legyen dél. E-mailben visszaigazolom. 15 óra. 15 óra? Ja, nem, dél.  Másnap: lehetne inkább 13? Így indult. Aztán az irodájukban töltöttem 90 percet. Ennek során világossá vált, hogy itt tényleg nem kell fizetni. Persze a szállásnak heti 80 eurós, az egészségbiztosításnak kb. 20 eurós költsége van, és megkapok egy olyan órabért, ami lényegesen magasabb, az egykori német fizetésemnél. Nagyjából ennyiért laktam én is külföldön, szóval az összeg ok. Az út háztól házig 105 euró. Hiába, Hollandia messze van.

Közben illedelmes vagyok, figyelek, betartom a szabályokkal. Nem farmerban megyek, igaz, ott lapul a táskámban. Szemkontaktust tartok, mosolygok és figyelemmel hallgatom az interjúztatókat. Ha egy nyugdíjas bácsi ül velem szemben, lényegesen megkönnyíthette volna a koncentrálást. :)

Miközben fejjel lefelé néztem az életrajzomat, és értelmes angol szavakat próbáltam egymásba fűzni, megállapítottam, hogy a B2-es szint lehet, hogy túlzás. Amikor túlestünk ezen a részen, olyan egyszerűnek tűnt az egész, mintha az új csoporttársakkal ültem volna össze megbeszélni a következő iskolaévet. Simán rákérdeztem, hogy ilyen önéletrajz alapján milyen döntés születik, de megválaszolhattam volna magam is. Ha egy közvetítő cég emberei továbbítják egy pályázó anyagát, a legritkább esetben vétózza meg azt a partner cég. (Van egyáltalán olyan, hogy ellent mondanak?) Ha valakit már előszűrtek, mi okuk lenne kételkedni. Szóval akkor éreztem, megvan.

Önismereti beszélgetésnek és asszociációs játéknak sem volt utolsó. Mit tennék konfliktus esetén, hogy kezelném, ha valaki nem takarítana, mit tennék szóvá. 

Visszagondolva, hogy füvező rockerektől kezdve couchsurfinges törökön, németen, mexikóin és katalánon át nagy vendégforgalmat bonyolító vendégágyunk ismeretlen arcaiig sokféle ember megfordult albérleteinkben, nem hiszem, hogy érhetnének meglepetések...

Szóval föl lettem készítve az előttem álló nehézségekre.  

Ahogy ígérték, keddig visszajeleztek, miként döntöttek. Minden rendben. Születési anyakönyvi kivonat kell, munkavédelmi cipő, de azt lehet venni kint is 25 euróért. Amit kinéztem egy webáruházban –rózsaszín szegéllyel- 17 ezer forintba került. Ja, és kell kb. 200 euró, mert az első fizetés csak három hét múlva jön, utána meg hetente.

E-mailben kaptam még 20 oldalnyi tájékoztatást angolul. Középfokú nyelvtudást várnak el, így ok. Azt mondjuk sehol nem látom, melyik városban kell a munkát végezni, és mit kell csinálni pontosan, de utóbbit más cégekkel kötött szerződéseim sem tartalmazzák. 

A bénázás a szkennerrel + időpont egyeztetéssel (visszaolvasva az eddigi 5 oldalt) megbocsátható. Szóval lazán, ezzel a három betűs szócskával „nem” fölégettem magam mögött a hidat, pedig az egésszel nincsen semmi baj. A Flex-Temp Hungary nem rosszabb más közvetítőknél, sőt! Nem akar zsákbamacskát árulni, és egyedüliként ők írták bele a tudnivalókba, hogy betegség esetén csak a főnök beleegyezésével lehet elhagyni az országot.

Az utazás a következő pénteken lett volna, éppen a névnapomon.  

De csörgött a telefon, és úgy tűnt, az indokoltnál hosszabb várakoztatás ellenére végre sínre kerül az álom munka, amire vártam. Az EuWork hirdette. Az interjú után úgy gondoltam, sínen  vagyunk. Jövő héten aláírjuk a szerződést, mondta a csaj. Persze nem írtuk alá. A partner szabadságon van, nem talált még megfelelő lakást. Az állásajánlat természetesen áll. Aztán már nem vette fel a telefont, és az e-mailekre sem válaszolt. Ha nagyon szemét akarnék lenni, most bemásolnám a külföldi fórumokból származó tapasztalatokat, kinek mennyi kötbért, programdíjat számoltak fel. Ismerőseim kettő hetet voltak az EuWork alkalmazásában fejenként 24 ezer forintért. De a többit írják meg azok, akik tényleg fizettek nekik.

Ekkor döntöttem úgy, hogy a közeljövőben nem akarok munkaközvetítő irodát látni. Persze minden jó, ha a vége jó, de az már egy másik, vidámabb történet. :)